Krausz Emma: Osztálykép

Sziasztok,

a mai posztban egy könyvfesztiválra megjelent könyvről fogok beszélni, amit már nagyon vártam. Egy olyanról, amit magyar szerző írt, a magyar piacra, és bátran nyúl a melegség és a biszexualitás kérdéséhez. Emellett pedig ifjúsági regény, amelyik érinti a mai fiatalok problémáit, könnyen olvasható, és nem utolsó sorban nagyon szerethető.

Krausz Emma Osztálykép című könyve azt ígérte nekünk, hogy két srác, és néhány érdekes barát történetét kapjuk. A két srác közül az egyik, Levente, nem szeretne mások életében aktívan részt venni, de rányit a másikra, Ákosra, aki titokban rúzst kent a szájára az öltözőben. És persze így, óhatatlanul része lesz egy titoknak, és azon át Ákos életének is. Élete egy fontos és kardinális részének.

A könyv hátterét egy iskola, egy osztály adja, az újpalotai Arany László Általános Iskola és Gimnázium 11.B osztálya. Azon belül pedig 5 szereplő fejlődéséről, változásáról olvashatunk: a két fiúén kívül Dorináét, Idáét és Márkét, illetve Dávidét, aki fel-fel tűnik, bár ő másik iskolába jár.

Leventét követi leginkább az elbeszélő, aki egy hálás karakter, mert eléggé belül létezik, jó megfigyelő, ki akar maradni a dolgok folyásából, de elég okos ahhoz, hogy gondolkodjon. Mivel ő a legtöbbet szerepeltetett karakter, például vele megyünk haza, ezért az ő változásának a tétjét érezhetjük a legnagyobbnak. Meghalt az édesanyja, és az édesapjával nem találják meg egymást a gyászukban. Levente elzárkózik mindenkitől a könyv elejéig, a könyv végére, nagyon mély vallomásokon keresztül tiszta, őszinte kapcsolatoknak lesz részese, ami hatalmas út, és hitelesen, következetesen vezeti ezen a történet. Valamennyire ő az a karakter, aki az író szócsöve, mert ő mond okosakat, néha ironikusan nagy élettapasztalatokat sejtetőket, de tud hibázni és a súlya lesz a tetteinek, amit nagyra értékeltem.

Ákosról nem tudunk meg sokat az elején. Kiegyensúlyozott focista srácnak tűnik, aki egyetlen titkot őriz, amiről a történet elején azt sem tudjuk, hogy létezik-e egyáltalán. A lányok bomlanak érte, a fiúk csodálják, focizik és sok időt tölt legjobb focista barátjával, Dáviddal. Dávid egy nehéz eset. Leventén keresztül mindig érzünk valamiféle ellenszenvet iránta, amire Gaborják Ádám azt mondta a könyvbemutatón, hogy ő az, akit utálni lehetne, de a történetben ő is megkapja az indítékait. Őt alapvetően egy pontból ismerjük meg, de bátran mozgatja a könyv.

Ida egy kövérkés lány, akit Magolónak gúnyolnak az osztálytársai, mert szeretne kitűnő lenni, hogy megfeleljen a szülői elvárásoknak. A könyvben meg is fogalmazódik, hogy ő Dorina ellentéte, aki menő véleményvezér szerepében van, nem tanul jól, az iskolai dolgok sem kötik le kifejezetten. Ez az ellentét aztán teljesen elmélyül a könyvben. Megtudjuk, hogy mennyire a felszínen gondolkodnak egymás személyiségéről, és hogy tudnak-e kezdeni bármit a különböző szemléletükkel és neveltetésükkel. Nagyon szerettem kettőjüket.

És végül Márkról mondanék pár szót, aki régóta Dorináék szomszédja és legjobb barátja. Márk izmos, nagydarab és minden körülmények között megvédi Dorinát. Ő az első szereplő, akiről megtudjuk, hogy van szíve, és a kezdettől szimpatikus, még ha Erényövnek is csúfolják a társai.

A könyv eddig úgy tűnhet, hogy átlagos középiskolás filmek karaktereit mozgatja, de túlnő ezen. Jól ábrázolja, talán szimbolizálja, a korra jellemző változó identitást, amikor egyik pillanatból a másikba átváltozhat az ember bármivé, úgy, hogy hiteles tud maradni. A változások és maga a történet nagyon erősen ok-okozati, következnek egymásból a cselekmények, és nem igazán borult meg sehol számomra.

Nagyon őszintén ragadja meg az identitáskeresést. Akár Idán, akiből még tényleg bármi lehet, akár Leventén és Ákoson keresztül. A fiúk esetében fontos pont a szexuális irányultság, az előbújás, viszont sok átgondolni valót jelent egy kapcsolat valamiféle felvállalása vagy egyenesen a mindenki előtt felvállalása, aminek a megoldását nagyon szerettem a könyvben, mert nagyon magamra ismertem. (Általában az emberek sokkal szabadabbak, ha olyan helyen vannak, ahol nem ismerik őket, és én is használom azt a szerkezetet, hogy “soha többet nem találkozom velük”, szóval adom nagyon ezt a véget, anélkül, hogy bármit mondanék róla.)

Fontos, hogy ezek a szereplők mind idomulnak egymáshoz, akár összejönnek a végén, akár nem. Nagyon erős, összezárt csoport marad bent a regénytérben, aminek a sorsáról szívesen olvastam volna többet. Akár arról, ahogy kialakul, akár arról, ahogy működtetik egyes személyek, akár összevetve azzal, ahogy az osztályban, vagy egy másik csoporthoz képest létezik. Szerettem volna még arcokat az osztályképhez, és szerettem volna még tulajdonságokat a szereplőknek, akiket elsősorban az énjük instabil részéről ismertük meg. Nagyon szívesen olvastam volna, és benne lehetett volna, mert elég vékonyka könyv, nagy betűkkel, de ha már így alakult, a folytatás lehetőségét potensnek látom és gondolom, mert lett egy megszeretett csapatunk. 🙂

Szerettem, hogy magyar gimnázium ez az Arany László, és szerettem, hogy szocreál. Szerettem a rozsdás vasoszlopait, szerettem, hogy rohadnak a padok, szerettem, hogy át kellett alakítani a tornatermet ahhoz, hogy egy focimeccset nézők is tudjanak követni, szerettem Dezsőkét és a poros szertárat. A tanárok viszont furcsák voltak, talán mert valószerűtlenül tiszta felnőtt szereplők voltak, akik mindig tudták mi a helyes. Ez az igazgató a helyén van, ismeri minden diákját, empatikus és jól kezeli a váratlan helyzeteket, akár egy előbújást is. A tanárok mindig tudják mikor kell odamenni a diákhoz, érzékenyen kommunikálnak, fel lehet rájuk nézni, és talán az egyetlen pillanat egy tantermi rosszullét volt, ahol azt éreztem, hogy egy picit bekacsint a magyar valóság. Ezeknek a szereplőknek van elég gondja, de én élveztem volna egy olyan fizika tanárt, aki mondjuk ott ül az igazgató mellett, és megveti a fiút, aki egy fiúhoz vonzódik vagy csak szemét azzal a diákkal, aki nem figyel…

A könyv nyelvileg egy diáknyelvi regisztert akar megengedni, ezzel együtt tehát például káromkodnak benne (amit kifejezetten üdvözlök, mert a káromkodás a nyelv része, én pedig egy jövőbeli nyelvész vagyok), viszont nem volt ez mindenütt következetes. A két kedvenc példám az itallal kapcsolatos (ezt csak most vettem észre, nem szándékos, de a tudat alatti működés ijesztő): koccintásra emelte a bögrét, a másik a lőre szó, ami annyira random és öreges volt számomra, hogy teszteltem társaságban hasonló ironikus felhanggal, mint amilyen a könyvben volt, és durván nagy sikerem volt, mert meglepő szó, ami kitűnik… Ami még furcsa volt, az az édesanya édesapa szó,mert nem emlékszem, hogy rajtam kívül bárki használná, és az enyém is egy tudatos döntés volt, mert 10 évesen egy tanárom azt mondta, nem használja így senki…

Kedvenc részem: Igen, azért, mert Leventét követtük végig, de nagyon szerettem minden olyan momentumot, ahol megnyílt. Ahol egy picit közelebb kerültünk mi is, és a szereplők is hozzá… És nagyon szerettem a kezdő szituációt, amivel kapcsolatban elhangzott a könyvbemutatón, hogy az volt meg először. Belevaló volt, és jól volt használva, végigvezetve a könyvön. 🙂

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki könnyen olvasna. Ajánlom annak, aki nem érti, mi a baj a heteronormatív társadalommal, és nagyon ajánlom annak, aki meg szeretné érteni. 🙂

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm az Twister Médiának, hogy megkaptam recenzióra ezt a könyvet. 🙂

Hamarosan érkezem a következő tartalommal! Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokba található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress instagramon. 🙂

És semmiképp ne feledd: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió