Sziasztok,

a mai bejegyzésben a huszonegyedik század egyik legjelentősebb finn írónőjének fontos, leszbikus témát használó, és a depresszió mélységét bemutató, nagyon érzékeny regényéről fogok beszélni, ami az év vége egyik jelentős olvasása volt számomra.

baby_jane.JPG

A könyv főhőse Kormi, és a névtelen elbeszélő. Kormi a belevaló leszbikus csaj, aki pusztán a jelenlétével meghatározza Helsinki éjszakai meleg életét, az elbeszélő pedig egy lány, aki vidékről érkezett, és szívesen volt Kormi barátnője. A könyv elején nincs igazán tapasztalata, nem ismeri ki magát, miközben Kormi ismer minden meleg helyet, és mindenki mindenhol tudja, ki is ő. Voltak ügyei persze, kinek nem, de most csak falja az éjszakai életet. Van pénze, megteheti, így mindenhová taxival megy, mindent fizet a csajának, és mindig otthon alszik, nyitott ablaknál, akkor is, ha beesik a hó.

Mindketten depressziósok, de ez egy ideig tét nélkül lebeg a könyvben. Együtt vannak, boldogok, élnek valamiféle szappanbuborékban, ami véd, álmodoznak. Hogy nagy sétát tesznek majd az első hóban, és vidámparkba mennek, és állatkertbe. Aztán csak nem mentek. Sok dolguk volt. Csak járták egyrecsak a leszbi partikat, éjszakáról éjszakára, ahol együtt lehettek, szerethették egymást, és szórakozhattak kedvükre. Aztán egyszercsak elfogy a pénz. 

Mert a pénz olyan. Nem ad élményeket, nem ad jó életet, de lehet belőle venni, és Kormi vesz, falja az életet, és elvárja azt magától, amit megszokott. És minek is adna alább. Fényűző élethez szokott, tudja, hogy lehet pénzhez jutni, és is pénzhez jutnak, egy közös vállalkozásban. Amiről nem is írnék most többet. Mert spoiler.

A pénzszűkével viszont erőre kap Kormi pánikbetegsége, amitől egyre kevésbé lép ki az utcára a lakásából. Üzletekbe már régóta nem jár, az exe vásárol be neki, hetente többször, és ő is mos rá. Kormi szerint jó batárok lehettek volna, ha nem járnak, de így alakult. Legalább bevásárol, és mos. A kapcsolatuk után is. Miközben Kormi az elbeszélővel jár. 

Az elbeszélővel, akinek a depressziója mellett még van valamilyen személyiségzavara. Követ el dolgokat, ritkán ahhoz, hogy feltűnjön neki ez rendszerben, amik erőszakosak, és nem emlékszik rájuk. Csak egyszerűen egy-egy környezetben találja magát, ahol a környezete fél tőle, vagy ahol hibáztatják. És nem sajnálja a történteket, mert nem emlékszik semmire belőle, neki is össze kell raknia mozaikokból, hogy mi is történt. 

imus_gif_2.gif

És igen, ez így egy diszfunkcionális kapcsolat. Persze. Amiből nem következik semmi. Két ember egyre mélyebbre kerül a depressziójukban, és egyre sötétebbé válik az egész regény. Mi történik egy kapcsolattal, ha nem történik vele semmi? Mi történik két emberrel, ha képtelenek megosztani a saját terhüket a másikkal? Kormi élete valamennyire tipikus. A kor baszta tönkre, ami minden depressziós emberbe Prozacot tömött, mert ez volt az új csodaszer. Nem kapott megfelelő kezelést, és senki nem szembesítette, hová vezet az a segítségnyújtás, hogy még a szemetet sem kell levinnie, mert leviszik helyette.

Az elbeszélő pedig szerelmes. Vagy csak ragaszkodik, Kormihoz kötötte magát, ami egyre kényelmetlenebb. Míg a regény elején Körmi ölelése meleg, és körülvesz, mint a víz, addig a végére fojtogatóvá válik. Elviselhetetlenné, amibe mégis élni kényszerül. Végignézzük, ahogy egy élet élhetetlenné válik, és ez nagyon kemény.

Oksanen pedig éles. Úgy ír, ahogy Karafiáth Orsolya írni szeretne. Maróan és realisztikusan. Élően. A regény stílusa rendkívül olvasmányos, miközben oldalanként terheli a lelked az átlátszó és hasogató nyelvvel és a történettel. Ez a két nő egy-egy emberi roncs. Akik számára nincs remény. És nem csak együtt, hanem egyáltalán. Oksanen megmutatja, hogy milyen mély a lélek, és az elnyel mindent. És ez a regény közben csodálatos. Pont ezért.

Kedvenc részem: Az eleje. Nagyon erősen építette fel a karaktereket, nagyon tetszett, nyilvánvaló volt, hogy itt valami nagy fog történni, és igen. Az első bekezdéstől nagyon alapos, elegáns, kimért és fekete ez a könyv. És agyon jól építkezett.

Ajánlom a könyvet nektek, ha szeretnétek mélyet olvasni, és valamikor épp hangulatotok is van hozzá. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a depresszió és a pánikbetegség, mélyen, és azoknak, akik nem szoktak megrökönyödni. Ajánlom a könyvet azoknak, akiknek az értékelésem felkeltette a figyelmét. 🙂

Sofi Oksanen: Baby Jane
Scolar, 2016
196. oldal
Így olvastam: Kell hozzá nagyon egy hangulat, de nekem mindkétszer megvolt, így egy-egy délután alatt sikerült elolvasnom, egy ülésben. Nagyon vitt a regény nyelve, nem fáradtam el benne, tényleg csak az időzítésen múlik ennél a regénynél minden,

50795509_284077702282267_102321771851546624_n.jpgEnnyi lettem volna mára, de szeretném nektek hirdetni a még zajló születésnapi nyereményjátékot, ahol pihepuha plüss könyvjelzőt nyerhettek, ha válaszoltok néhány kérdésre a blog működésével kapcsolatban. Katt a képre. 🙂 

Most már tényleg ennyi lettem volna, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek két nagyobb bejegyzés között, keressetek bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram a te fórumod. 🙂 

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió